Bezárt a Szépművészeti Múzeum Cézanne-kiállítása. Október óta több mint 170 ezren látták a tárlatot, az utolsó hétvégén a múzeum meghosszabbított nyitva tartással várta a látogatókat. A francia posztimpresszionista alkotó csaknem 100 műve többek között a párizsi Louvre, a Musée d `Orsay, valamint a londoni National Gallery és a New York-i Metropolitan múzeum gyűjteményeiből érkezett, és 300 milliárd forintra volt biztosítva. Először a nyitást követő napon néztem meg a kiállítást és egy kissé belegabalyodtam Cézanne-ba. Bevallom nem tudtam, hogy ő és Émil Zola gimnáziumi osztálytársak voltak.
Aix-ben, és később is szoros barátság fűzte össze őket. El kellett olvasnom Zola „Mestermű” (L’Oeuvre) c. könyvét, amelyre Geskó Judit kurátor már az első tablón felhívta a figyelmet. Nem volt könnyű megszerezni. Utolsó magyar nyelvű kiadása 1935-ben készült. Azt tartják, hogy talán ez Zola legszemélyesebb hangvételű regénye. Valóban, tele van sok életrajzi elemmel, közösen átélt eseményekkel. A regénybeli Claude alakját kétségtelenül Cézanne ihlette. Valószínű, hogy túl jól sikerült az ábrázolás, hiszen a megjelenést követően Cézanne véget vetett addig bensőséges kapcsolatuknak. Hogy a ”Mestermű” mennyire kulcsregény, az ma már eldönthetetlen, de könyvben lévő utalások miatt újra, (majd még egyszer) meg kellett néznem a képeket. A ’Boncolás’-t, ’Hortense arcképe’t,
a ’Fürdőzők’-et nem volt nehéz azonosítani. Zola élményszerű leírásai alapján sokkal jobban érthetővé vált a műveivel örökké elégedetlen festő drámája. Talán túl van dramatizálva a festészetbe végzetesen beleszerelmesedett regénybeli művész alakja, kiváltképp öngyilkossága, de a mű ezzel együtt elementáris erejű, alakjai élőek, színes képet ad a korabeli Párizs kulturális pezsgéséről, Cézanne életének a helyszíneiről. A kiállítás utolsó termét Cézanne kortársainak és tisztelőinek a festő életművéről mondott értékelései zárták.
Baudelaire ma különösen megszívlelendő mondata így hangzik: „Dolgozni sokkal kevésbé unalmas, mint szórakozni”. Igaza van…