Kosztolányi Dezső 1885. március 29-én Szabadkán született. Sokan vannak, akik a magyar költészet gazdag egészéből Kosztolányi verseit szeretik legjobban, sőt van, aki azt állítja, hogy ő a legnagyobb magyar költő. Vannak, olyanok is akik szerint Kosztolányi költészete csupán egy szín a Nyugat-nemzedék pompás skáláján, viszont prózája a magyar regény- és novellairodalom csúcsa. Ismét mások elámulnak a nagy szorgalmú műfordítón, aki a világirodalom mestereitől százszámra és kötetszámra ontotta a bravúros, magyar változatokat. S ha mindehhez hozzátesszük, ő volt a mindig érdekes esszéíró, lebilincselően csevegő újságíró – akkor meg kell állapítani, hogy bár rajongói néha túloznak, egy igen jelentékeny, irodalmi alakkal állunk szemben, aki alkalmas arra, hogy kedvenc költője vagy írója legyen az olvasó embernek.
Kosztolányi Dezső munkássága egységbe foglalja a 20. század elejének dekadenciával, halálkultusszal teli gondolati formáit és az impresszionizmussal, szecesszióval áthatott stílusirányait. Költészetének csúcspontjai a „Szegény kisgyermek panaszai” című versciklus, valamint életművének lezárásaként írt a „Számadás” kötet. Jelentős volt hírlapírói tevékenysége. Írásművészetének esztétikai vonása a lázadás (Édes Anna), a játék (Esti Kornél), a lélektaniság (Nero, a véres költő).
Megfilmesített remekművei az „Aranysárkány” és a „Pacsirta”. Érdekes, hogy bár életéről felesége, Harmos Ilona és Levendel Júlia is írt könyvet, mind a mai napig nem létezik tudományos igénnyel megírt, filológiailag hiteles Kosztolányi életrajz. A 20. századi magyar széppróza egyik meghatározó alakja 51 éves volt, amikor súlyos betegségben meghalt.
